16. A Föld      A hetedik bolygó tehát a Föld volt.      Ez a Föld nem akármilyen bolygó ám! Van rajta száztizenegy király (beleszámítva természetesen a néger királyokat is), hétezer geográfus, kilencszázezer üzletember, hét és fél millió részeges, háromszáztizenegymillió hiú, vagyis körülbelül kétmilliárd fölnőtt.      Hogy valami fogalmunk legyen a Föld nagyságáról, gondoljuk meg, hogy az elektromosság fölfedezése előtt a hat kontinensen egész hadseregnyi lámpagyújtogatót kellett alkalmazni, szám szerint négyszázhetvenkétezer-ötszáztizenegyet.      Kissé távolabbról nézve mindez pompás látványt nyújtott. A hadmozdulatok éppolyan szabályozottan folytak, mint egy balett mozgása egy opera színpadán. Kezdték az új-zélandi és az ausztráliai lámpagyújtogatók. Meggyújtották a lampionjaikat, aztán aludni mentek. Utána beléptek a táncba a kínai meg a szibériai lámpagyújtogatók; majd ők is eltűntek a kulisszák mögött. Most került sor az oroszországi és indiai lámpagyújtogatókra. Utánuk az európaiakra és az afrikaiakra. Aztán a dél-amerikaiakra. Aztán az észak-amerikaiakra. És sosem vétették el színre lépésük rendjét. Nagyszerű volt!      Mindössze két lámpagyújtogató élt henyén és nemtörődöm módra: az Északi-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója, valamint kartársa, a Déli-sark egyetlen lámpájáé. Ők évente csupán kétszer dolgoztak.     17. A kígyó      Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen szavahihető, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félő, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik. Az emberek ugyanis igen-igen kevéske helyet foglalnak el a Földön. Ha a Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna, olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére.      A fölnőttek ezt persze nem hinnék el. Ők igen nagy helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani őket: tessék, számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne vesztegessétek az időtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek nekem.      A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan meglepődött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt, elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult előtte egy holdszínű gyűrű.      - Jó éjszakát! - mondta a kis herceg, csak úgy találomra.      - Jó éjszakát! - felelte a kígyó.      - Melyik bolygóra estem? - kérdezte a kis herceg.      - A Földre, Afrikában - felelte a kígyó.      - Ó... Hát senki sincs a Földön?      - Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy - mondta a kígyó.      A kis herceg leült egy kőre, és szemét az égre emelte.      - Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét. Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk... De milyen messze van!      - Szép csillag - mondta a kígyó. - Mit keresel itt?      - Nézeteltérésem támadt egy virággal - mondta a kis herceg.      - Hajaj! - mondta a kígyó.      És sokáig hallgattak.      - Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.      - Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó.      A kis herceg hosszasan szemügyre vette.      - Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam...      - De bármilyen király ujjánál hatalmasabb - mondta a kígyó.      A kis herceg elmosolyodott.      - Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs... utazni se tudsz.      - De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én - mondta a kígyó.      Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.      - Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik - mondta. - Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél.      A kis herceg nem felelt.      - Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én...      - Ó! - mondta a kis herceg. - Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?      - Valamennyit megfejtem - mondta a kígyó.      És hallgattak utána tovább.   18. A sivatagi virág      A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal.      - Jó napot! - mondta a kis herceg.      - Jó napot! - mondta a virág.      - Hol vannak az emberek? - kérdezte udvariasan a kis herceg.      A virág látott egyszer egy bandukoló karavánt.      - Az emberek? Van belőlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelőtt láttam őket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.      - Viszontlátásra - mondta a kis herceg.      - Viszontlátásra - mondta a virág.    19. A visszhang      A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. "Egy ekkora hegyről - gondolta - egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert." De nem látott egyebet, mint tűhegyes sziklacsúcsokat.      - Jó napot! - mondta találomra.      - Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang.      - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.      - Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang.      - Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta.      - Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok - felelte a visszhang.      "Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg. - Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelőtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... Nekem otthon volt egy virágom: mindig ő kezdte a beszélgetést..."    20. A rózsakert      Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.      És az utak mind az emberekhez vezetnek.      - Jó napot! - mondta.      Virágzó rózsakert előtt állt.      - Jó napot! - mondták a rózsák.      A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.      - Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.      - Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.      - Ó! - mondta a kis herceg.      És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!      "Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."      És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."      Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.